A gyermek meséje

Szürke felhők könnyei áztatják
Ember készítette, kikövezett útjait,
Ama szelének fúvása lengedezi
A fák magasban zöldellő leveleit,
S áztatja, hideggel fújja egy nagy fehér
Háznak időtől öregedő falait.
Emeleti ablakából fénysugarak
Szűrődnek, melyek egy kis szobát ragyognak
Be, minek sarkában egy ágy helyezkedik.
Takaró melegében egy kislány fekszik,
Mellette kedvenc kis mackója üldögél,
Mely esténként szebbnél szebb álmokat mesél.

Benne betegség próbálja kis testét
Lefárasztani s elvenni az ő kedvét,
Ám de baljós terve füstbe menni látszik
A gyermekért nyúló segítő kéz láttán,
Melyből a meleg szeretet érződik.

Virágokkal festett ajtón orvos lép be,
Egyik kezében egy furcsa ízű gyógyszer,
Arcán mosolya és kedves tekintete.
E gyermek szert lenyeli pillanat alatt,
Fehér köpönyeges dicsérő szavakkal
Árasztja el a kis lelket kinek szája
Dicsérettől, örömtől mosolyra fakadt.

Csak percet jár óra mutatója,
S újból kitárul helyiségnek ajtaja.
Szülők lépnek be örömtől sugárzóan,
S villanás alatt gyermek ott van karjukban.
Érzi hogy ő az örvendeztetett kis hős,
Ki nem olyan mint kis egérke, a félős.
A levegőt a boldog érzés betölti,
Mikor szülő a gyereket átöleli,
S Szeretetét ajka csókjával üzeni.

A szobát betöltő örömöt fokozza
A kedves kis barátok látogatása.
Egyik kézzel készített karkötőt ad át,
Barátságának kedves jelét adva át,
S a nevettető meséktől, poénoktól
Lesz vidámság a szürke esős napokból.

Már napfényben gyönyörködik a természet,
Madárcsicsergések töltik meg az eget,
Parkokban nyílnak az illatos virágok,
Kinti fényeket szűrnek át az ablakok,
Mint reménysugarat az emberi lelkek.