Béres Babett

Béres Babett története

2008. október 29-én egy hétig tartó magas láz után kerültünk kórházba, ahol kegyetlen kíméletlenséggel kiderült, hogy a majdnem 5 éves Babett kislányunk leukémiás. Hirtelen kicsúszott lábunk alól a talaj, nem volt semmi kapaszkodó, egyedül a félelem és az ijedtség töltötte be minden gondolatunkat. Aztán kis idő utána kórház gyógyító személyzetének segítőkészsége, pozitív hozzáállása eredményeként elkezdtünk abban bízni, hogy nem lesz gond, később pedig hinni is. Garancia persze nem volt, de tudtuk, mindannyian azon igyekeznek, hogy a mi kislányunk újra egészséges legyen.

Maximális bizalommal tekintettünk Babett kezelőorvosára dr. Szegedi Istvánra. Mindenben az ő tanácsát követtük. Őt egy fiatal, mindig rohanó, folyamatosan a gondolataiba merülő orvosnak láttuk, akinek végtelen türelme, biztató szavai pozitív energiával töltöttek fel minket a több hónapos kezelés alatt. Babett doktor bácsija bármennyire is elfoglalt volt, mindig rendkívül figyelmes és kedves volt. Babett nagyon félt a lumbálástól. Az ő doktor bácsija ezt felismerve a lumbálás előkészítése közben mindig mesemondással segítette elalvását.

Babett eleinte nehezen viselte a sok vizsgálatot. Már akkor is sírt, ha valaki fehér köpenyben közelített felé. Hirtelen szótlan, komoly kislány lett. Stella nővér célul tűzte ki, hogy mosolyt csal az arcára. Egy hónapos kitartó figyelem, kedvesség és a játékokba való bekapcsolódásának köszönhetően egyszer csak mosolyra húzódott Babett pici szája. A kezdeti bezárkózott kislányból egyik napról a másikra a kórház ügyeletes mosolymanója lett.  Mosolygott, hiszen az ő doktor bácsija a véget nem érő tennivalói közben megállt vele bújócskázni. Mosolygott, mert a nővérke is felvette kislányunk ciklámen színű „Tündér fátylát” miközben bekötötte az infúziót. Mosolygott, mert a nővérke hagyta, hogy „észrevétlenül” elcsenje a kesztyűjét és felpróbálja azt. Mosolygott, mert mindenki arra törekedett, hogy mosolyogjon!

Kriszti, a kórházpedagógus nap, mint nap programokat talált ki Babett számára. Ő nekem is hamar lelki támaszom, később barátnőm lett. Megtanultam Tőle, hogy Babettre nem szabad beteg gyerekként nézni és csak pozitívan szabad gondolkodni. Azon voltam, hogy folyamatosan valamilyen számára kellemes tevékenységet végezzen. Még akkor is, ha éppen csöpögött a kezelés aktuális gyógyszere. Éppen vért kapott, amikor elsőként jelentkezett és „gurult ki” az infúziós állvánnyal a kórház karácsonyfáját díszíteni.

Visszatekintve azt írhatom, hogy Babett jól viselte a kezeléseket. Dr. Kiss Csongor professzor úr a viziteken általában a mi kis kincsünkre mosolyogva csak annyit mondott, hogy „Babett ügyes, Babett mindig jól van.” Minimális rosszullét kísérte a kezelést és csak egyszeri csúszás a protokollban. Körülbelül a kezelés felénél lánykánk egyszer azt mondta a szakrendelőben, hogy ő lesz a legügyesebb a kórházban, mert ő mindent megeszik és megiszik, és ő fog a leghamarabb meggyógyulni. Látta, hogy nagy örömet okozott nekem ezzel, és utána ezt az ismerőseinknek is büszkén mondta. Igyekezett is ehhez tartani magát még akkor is, ha valamilyen kellemetlen ízű gyógyszert kellett meginnia.

 A 8 hónapig tartó gyógykezelés – bármennyire pozitívak voltunk – 8 hónapig tartó aggodalmat jelentett. Lelkileg ez nagyon nehéz időszak volt. Persze a legnehezebb Babettnek volt. Ő volt, aki igazán harcot vívott a gyógyulásért. Ami tovább nehezítette ezt a helyzetet, hogy a családunk nem lehetett együtt. Babettnek van egy tőle két évvel idősebb nővére, akire napközben a nagyszülők vigyáztak és esténként is csak az apukája ment hozzá haza. Ő sem járt a 8 hónap alatt óvodába, mivel a kishúga sem mehetett közösségbe, így próbáltuk bebiztosítani azt, hogy amikor egy-egy kezelés között otthonunkban lehettünk, mindannyian együtt lehessünk.

Babett 2009. június 14-én kapta meg az utolsó gyógyszert, aznap haza is költöztünk. Bármennyire is hihetetlen, kicsi lányunk a nehéz, olykor fájdalommal járó kezelés ellenére gyakran volt vidám, összességében mosolyogva győzte le ezt a betegséget.

Talán a sok mosolynak és a példás viselkedésének köszönheti azt, hogy 2010-ben a Leukémiás Gyermekekért Alapítvány arca lett. Az utóbbi időben, gyógyult kis kamaszként aktívan részt vesz alapítványi programokban, segíti az alapítvány munkáját.

Babett jelenleg Hajdúnánáson a Kőrösi Csoma Sándor Református Gimnáziumban tanul. Szabadidejében a Hajdúnánási Gimnasztráda csapatában táncol. Számára a tánc igazi kikapcsolódást, felüdülést nyújt.

Babett álma: utazás. Szeretne különleges országokat és kultúrájukat megismerni.

Lányunk a betegsége előtt azt mondta, hogy felnőttként Hamupipőke szeretne lenni. Ma, 17 évesen olyan pályára készül, ahol segítséget nyújthat az embereknek.

Az életünk 2008-ban megváltozott, de gyorsan beletanultunk az új helyzetbe. Átértékelődött minden. A baj, a probléma fogalma mást jelent azóta számunkra. Igyekszünk minél többet együtt lenni, közös programokat szervezni. Családunk a bajban erősebb lett, azóta talán még nagyobb szeretetben élünk. Összetartóak, egymással figyelmesek vagyunk. Ezt bizonyítja a vírushelyzet is. Az összezártság számunkra nem teher, mi örülünk egymás társaságának, szeretünk együtt lenni az otthonunkban is.

Béresné Gurbán Júlia

Babett társa a naptárban: KALÁN FERENC r. őrnagy RONY kutyával.

Tudj meg többet az Ő történetükről is!