Ősz Viktória története

Réges-régen, van az már 12 éve is talán, volt egyszer nekem egy kiscsikóm.

Folyton vágtatott, ugratott, nagyon figyelni kellett arra, hogy el ne gázoljon olyan sebes volt.

Az én kiscsikómat Vikinek hívták!

Egy szép nap odabújt az ölembe és azt súgta, miközben hatalmas kerek szemei ragyogtak:
„A kiscsikónak fáj a lába –  mutatott a kis kezére – most nem vágtat jó? Pihen.”

Estére már belázasodott, csillapíthatatlan volt, makacsul visszatért újra és újra.

Nem akart elmúlni még infúziós kezelésre sem.

Így kezdődött Viki története.

Tizenkét nap telt el, amikor dr. Túróczi Ferenc diagnosztizálta a betegséget.

Velem Nyíregyházán közölték a szörnyű tényt: leukémia….

2009 januárjában.

Másnap már Debrecenben találtuk magunkat.

Hipp-hopp csak úgy történtek a dolgok. Fájdalmas dolgok!

Csontvelő, lumbálás, vénázás.

Viki hatalmas küzdő volt, soha nem sírt, nem panaszkodott.

Néha súgta nekem: Nagyon fáj!

Láttunk sok-sok fájdalmas veszteséget.

Mégis keserédes emléket hordozunk mi magunkban.

Fura helyzetben találtuk magunkat, egy új család tagjai lettünk.

Dr. Szegedi István kezelt minket, mindig azt mondta nekem az a dolgom, hogy Viki boldog legyen, majd ő gyógyít.

Én mindet megtettem, folyton nevettem.

Furcsa, de ott mindenki mosolyog, mindenki kedves, figyelmes, mondhatni boldog.

A vért katicának hívják, aminek meg kell számolni a pöttyeit, remélni, hogy újra hét lesz.

Csoda! Csoda volt számomra az összefogás, amikor vért kellett adni.

Ófehértóiak itt is köszönöm!

Az a sok segítség, ima, reményt adott ahhoz, hogy ez csak jó lehet.

Az alapítványok munkáját külön köszönöm. Azt a sok-sok támogató meglepetést, amitől a gyerekek néha egy kis időre elfelejtették a fájdalmat, hiszen Viki emlékei között ezek a percek maradtak meg leginkább.

Nővérkék, kedves nővérkék! Köszönöm odaadó szerető, kitartó munkátokat, lelki támogatásotokat!

Micsoda erő van az ott dolgozó csapatban, hiszen napról-napra küzdenek gyermekeinkért!

A családot nem csak vér köti össze.

Hiszem és vallom a család az is, ha együtt küzdünk valamiért, az életért!

Mindenkinek, aki ott volt velünk, üzenem nektek: Köszönöm, hogy együtt harcoltatok velünk!

Ezek a gyerekek testvéri szeretettel találkoznak napjainkban is, az itt bemutatott képek is ezt bizonyítják.

Nem lehetek elég hálás a jó Istenek azért, amit adott nekünk. Alázatot!

A mi tanulságunk a történtekből: élj, amíg teheted.

Lásd meg az apró örömöket, hiszen minden reggel felkel a nap, és az eső felfrissíti a földet.

Mindig keresd a lehetőséget és ne félj megélni a pillanatokat!

Ősz Lászlóné